Népviselet

Hímzés, népviselet

A viseletben a múlt század második felében következett be nagy változás. A XIX. század elején a Felvidéken kezdett először ipari jelleget ölteni a pamutvászon készítése. Ezt az új anyagot az úgynevezett "gyócsos" tótok hozták el az Alföldre.

Az 1840-es évektől különböző országokból a legkülönfélébb posztók, vásznak, selymek érkeztek, a hazai kereskedelem elsősorban külföldi árut forgalmazott.

A gyári anyagok megjelenésével egyre színesedett a viselet és a korábban felsőruhaként használt egyszínű vászon fokozatosan alsóneművé vált. Megváltoztak a szabásvonalak is: az új anyagok szélesebbek voltak, ezért ezeknél ráncolást alkalmaztak, és a megjelennek az íves-karcsúsító szabásvonalak.

A bonyolultabb ruhadarabok elkészítését a varrógép megjelenése tette lehetővé. Kezdetben a varrógéppel egyszerű díszítést is meg lehetett valósítani, később már bonyolultabb minták is készültek vele. Mindezek hatására az 1930-as évektől a zsámboki viselet színesebbé, talán túldíszítetté vált, azonban ez tette egyénivé, jellegzetesen "zsámbokiassá".

Lányok, asszonyok viselete

A vászonból készült alsóneműt pendölnek nevezték. Téglalap alakú szeletekből állították össze: beráncolták és madzagot húztak bele. A szoknyák alól nem látszott ki.

A pendöl fölé 4-5 alsószoknya került. Ezek közül az ünnepi sifonból készült és keményítve volt. Az aljára csipkét varrtak és volt rajta mindig 2-3 mízli, hogy le tudják engedni, ha nő a lány. A fehér alsószoknyát olyan helyre vették fel, ahol tudták, hogy nem kell leülni. Ha mégis leültek, akkor a szék támlájának hátrafelé és kicsapták a szoknyát hátra, hogy ne törjön.
Hétköznapokra elnyűttebb szoknyákat használtak alsószoknyaként.

A felsőszoknyák legkorábban vászonból készültek, amelyeket kékre, feketére, pirosra festettek. Később finomabb anyagból varrták őket, csak a pendöl készült vászonból.
1920-30-ig nem rakottak voltak, mint ma, csak ráncoltak. Szintén ezidőtájt került rá a három bársonyszalag, amely előzőleg lejjebb helyezkedett el. Hossza a század folyamán egyre rövidült, de ezen is volt mízli, hogy le lehessen engedni.
Színük a kor szerint változott: a lányok és fiatalasszonyok pirosat, lilát, meggyszínűt, az idősebbek barnát, feketét viseltek.

A kötényt Zsámbokon kecelének hívták. Hosszabb mint a szoknya. kék, illetve fekete színű volt, ünnepekre finomabb, hétköznapokra egyszerűbb anyagból készült. A hétköznapi viselet ezen kívül egyszerűbb díszítésében különbözött az ünnepitől.

Viselésmódjuk szerint két csoportjuk volt: bekötős, amit bekötöttek a pendölbe és buggyos, amelynek aljába gumit húztak.

A bekötős ingeknek két típusa létezett. Az egyik a pumpos, amely a vállnál ráncolt volt, így magasabbra ívelt. A másik pedig a pumpatlan.

A buggyos ingeknek is két fajtája volt: az egyik gombbal záródott elöl, a másik patenttal oldalt. Mindegyik hosszú ujjal készült, csak az utóbbi évtizedekben terjedt el a rövid ujjú.

Anyaguk igen változatos: sifon, gyolcs, selyem síkos, alapszínük fehér, lila, zöld, kék, sárga csíkozással.

A különböző anyagokból készült blúzokat kacónak hívták. Az 1930-as évekig minden kacó passzos, lekötős volt. Ez azt jelentette, hogy belülre a derék vonalához két sifon szalagot varrtak és ezt elöl megkötötték.

Az 1930-as évektől terjedt el a szabados kacó, amely lekötő szalag hiányában elállt a deréktól .

Mindkét kacóban közös volt azonban, hogy elöl gombolódtak patenttal vagy színes gombokkal és ezeket csipke betéttel fedték le. A betétbe színes vagy nemzetiszínű szalagot húztak.

Legnagyobb ünnepeken a lányok, fiatalasszonyok fehér mold (batiszt), illetve fehér lyukacsos (uradéra) kacót vettek fel.

2000-ben a zsámboki napközi otthonos óvoda a -Kacó- nevet kapta.

A pruszlik mellényszerű ruhadarab, amit az ing felett viseltek . Derékig ért, hogy az ing kilátszódjon alóla és elöl nem ért össze, hanem három szalaggal fogták össze. Igen változatos anyagból készültek, gazdagon díszítettek szalaggal, gyönggyel, farkasfoggal.

Nyakravaló kendőként kezdetben sifonból készült kendőket hordtak, ám ezeket felváltották az 1930-as években a rojtos selyemkendők, illetve a teveszőr anyagból horgolt kolonc és teveszőr kendők . Előbbiek színesek, utóbbiak jobbára fekete színűek voltak. A fejkendők között találhatunk fehér varrott és színes kendőket. A fehér varrott kendő sifonból készült és a hímzésminta alapján kapta nevét. Így volt fogas, dupla fogas, fogas szíves, csillagos betétes, csillagos szíves, karikás. A színes fejkendőknek körülbelül ötven változatát lehetett megtalálnia községben. Különbözőségük anyagukban, színükben és mintáikban jelentkezett.

Legrégebbi darab a báránybőr kisködmön volt. Ez rövid derekú, befelé fordított szőrű, testhez álló és hosszú ujjú. Gazdag hímzés díszítette. Igen drága volt, tehát nem sokan tudták megfizetni.

Ezt felváltotta a bekecs, amelynek hosszú és rövid ujjú változatát is fel lehetett lelni, szintén báránybőrből készült.

Elterjedt az úgynevezett testálló is, amely ugyanolyan szabású volt, mint a kisködmön, ellenben bársonyból készült és meleg flanellal bélelték. Főleg idősebbek viselték. Nagy hidegben az idős asszonyok bojt vagy kötött kendőt kötöttek. Az előbbit házilag készítették, míg az utóbbit az üzletben vásárolták.

A lányok és asszonyok is félcipőt vagy magas szárú lepkés cipőt viseltek. Ezeket suszterral készíttették.

Menyecske korban csizmát viseltek, ami sokszor a vőlegény ajándéka volt, de vásárokban is be lehetett szerezni.

Papucsot a helyi cipészekkel készíttettek: kiválasztották az anyagot, kiszabatták, maguk kihímezték, és bőrrel megcsináltatták rendes papucsnak.

A fülbevalót a kereszt- vagy a szülők vették a lánynak. Közöttük akadt hat kék kövű, háromkövű és egy piros kövű. Galárist egyaránt viseltek lányok, fiatalasszonyok és idősek. A galárist mindenki maga készítette különböző színű gyöngyökből. Nyolc-tíz sorosak voltak, patenttal vagy szalaggal rögzítették a nyakon.

Harisnyák közül általában a fehéret viselték, de ünnepnapokon, templomban és lagziban színeset hordtak.

A zsebkendők sifonból készültek, 25-30 cm-es darabokra szabták ki őket. Egy sarkát hímezték ki különböző virágokkal. A színekben árnyékolást nem alkalmaztak.

Asztal közepére, virág alá is kerülhetett zsebkendő, de annak mind a négy sarkát kivarrták. A zsebkendőt vagy kézben fogták, vagy a kötényre tűzték.

Mind a fiúknak, mind a lányoknak hagyták nőni a haját. A kislányoknak csak akkor vágták le, ha ritka volt. Ha már elég hosszú volt, három vagy öt ágba befonták és a fonat végére szalagot kötöttek.

A menyecskék is hátrafésülték a hajukat, fejtetőn összefogták, majd befonták. Kontyba tekerték, hajtűkkel megtűzték és féketőt tettek rá . Akinek kevés haja volt, az zsebkendőt tekert a hajára. A féketőt két rávarrott kapoccsal rögzítették a konty alá tűzött fésűhöz. Nagyon kényesek voltak arra, hogy jól álljon a fékető és rajta a fejkendő.

A fékető elkészítésére is nagy gondot fordítottak. Gazdagon díszítették, különböző anyagokat használtak fel hozzá. Ünnepeken segges féketőt viseltek, ezek drágábbak voltak, mint a hétköznapiak. A fiatalabbak élénkebb, míg az idősebbek fekete színűt hordtak.

A férfiak a legkorábbi időkben vászon ingben és gatyában jártak, amelyeket házilag készítettek el.

Később hétköznap fekete vagy barna bársonynadrágot és sötétkék vagy fekete kockás inget viseltek, míg ünnepnapokon fehér sifon inget, fekete posztó nadrágot és lajbit vagy kiskabátot.

A lajbi és a kiskabát szintén posztóból készült, a helyi szabók készítették.

Télen szűrt viseltek, illetve később nagykabátot. Elengedhetetlen kiegészítő volt a kalap, de hordtak levente és mici sapkát is.

Nyáron főleg mezítláb jártak, télen pedig bakancsban vagy csizmában. Idősebb emberek viseltek bőrpapucsot, amit maguk készítettek elnyűtt csizmákból.